Évzáró

Úgy tűnik Misi igen gyorsan kijárta az első osztályt. Alighogy május 10-én elkezdte, szűk két hónap múlva, azaz most pénteken, július 2-án be is fejezi, és ezzel kipipálhatjuk ezt a fejezetet. Minek is ezzel annyit kínlódni ugye. Idáig azt hittem, csak az iskolaválasztás, és az iskolakezdés kínjait úsztuk meg egy nagy fejessel, de ma kiderült, hogy az egész elsőosztályos részt ezennel letudtuk. Két hete még a tanítónénivel egyetértve abban maradtunk, hogy jövőre Misi elsős lesz, vagyis CP-s. Mi mondjuk nem is számítottunk másra, nem értettük miért merült fel egyáltalán az, hogy másodikos is lehetne, amikor még elsős sem volt. Ma kivételesen Dénes hozta el a suliból Misit, amikor a másodikos tanító, Jean-Pierre mondta Dénesnek, hogy akkor jövőre mégiscsak hozzá, vagyis másodikba, CE1-be járna Misi és az elsős tanítónő, Magali tanítaná majd franciára. Nem tudom most mi történt, de nem vagyok nyugodt, remélem sikerül tisztázni a helyzetet, és úgy alakítani a dolgot, hogy biztosan jó legyen Misinek.
Talán az kimaradt itt a történetből, hogy Misi végül nem ovis lett, hanem iskolás. Az oviból már életkora miatt kilógott. Itt kivétel nélkül iskolába járnak azok, akik az adott évben betöltik a 6 esztendőt, még ha azt júniusban töltik is be. A kisebbeknek több a szabad foglalkozás, a délutáni játék, sőt heti két délutánt az oviban töltenek. Ezt Misi is kipróbálta, de nagyon nem jött be neki, különösen azt nem értette, hogy ha ő már egyszer kijárta az ovit akkor minek menjen megint oda. Így egy próba után erről a variációról letettünk. A suli egyenlőre jó, szereti, élvezi, különösen a foglalkozásokat, azzal együtt, hogy nagyon kifárasztja, és biztosan nehéz dolga van, habár nem panaszkodik, nem sokat mesél. Tudom, hogy a mindennapi ügyeket megérti már, de pár szón kívül nem mond semmit, ami neki különösen nehéz lehet, mert ugye egész nap, reggeltől estig beszél. Egyébként. A gyerekek nagy szeretettel és különösen nagy kiváncsisággal fogadták, eleinte minden lépését követték, szaladtak utána, a nevét kiabálták, ajándékokat adtak neki. Hihetetlen kedvesek voltak, de Misinek elég sok volt ez, kifejezetten zavarta. Hol egy üveggolyót, hol valami finomságot kapott. Misi szavaival élve, nem hagyták békén. Mindez már lecsillapodott nagyjából. Búcsúzáskor a lányok még most is mindig integetnek és puszikat dobálnak neki. Ebbe a játékba Ambrus persze rögtön belejött. A két fiú az autó hátsó ülésén ülve integet, és dobálja a csókokat a távozó iskolabusz felé, viszonozva a rajongást. Közben lettek már igazi barátai, főként a másodikosok közül, és főként lányok, akikkel jól érzi magát. Fogócskáznak, üveggolyóznak, leveleket gyűjtenek, bohóckodnak és egyenlőre úgy tűnik a google translate segítségével a barátok pont olyan intenzíven tanulnak magyarul mint Misi franciául. Már megy nekik a szia, igen, nem, zöld és minden nap valami új szóval próbálják megszelidíteni Misit.
Ja, közben elfelejtettem, hogy az évzáróról is akartam volna írni, de azt akkor majd holnap elmesélem.
A képekkel továbbra sem boldogulok, így marad a kevésbé szórakoztató szöveges rész.

Reggeli kakaó

Ma azzal indult a nap, hogy Misi világgá ment. Pizsamában, mezítláb, papucs nélkül, cipő nélkül. Azt már nem tudom mi késztette erre, de biztosan nyomós oka volt rá. Valami olyasmi, hogy Ambrus előbb kelt fel mint ő, vagy előbb kapta meg a kakóját, mert azt jobb kézzel nyújtottam az övét meg ballal. Vagy ez mar csak utána volt? Nem tudom. De szerencsére a világvége az utca végén volt, így elég hamar hazaért, megitta a kakaóját, és mehettünk az iskolába.

Maison du jardin

És most következik az idilli tájképleírás amit egyelőre nem tudok fotókkal még émelyítőbbé tenni, de ami késik nem múlik. Navacelles az épphogy csak hegynek nevezhető 629 méter magas Mont Bouquet oldalán fekszik. Dimbes-dombos vidék, kis patakok, folyók, a távolban a Cevennes magas csúcsai látszanak. A közelünkben szőlők, olajfaligetek, búzamezők, elszórt tanyák, vidéki házak, "mas"-ok, "gite"-ek mindenfelé. Kis hegyi települések, apró falvak, kisvárosok követik egymást a kanyargós utak mentén, 2-3 km-re egymástól. Soha nem gondoltam volna, hogy így fogom élvezni ezt a nyugis, vidéki létet, de egyenlőre imádom. Nincs dugó, és mindenhol 5-10 perc, max. fél óra alatt ott tudunk lenni. Ja igen! Ami nagyon fontos! Minden kis falu remekül ki van táblázva, sőt egy helyre két, három irányból el lehet jutni, szinte lehetetlen nem megtalálni amit keresek. Ennek köszönhetően eddig csak kétszer tévedtem el és ez mindenképpen rekordnak számít az otthoni teljesítményemhez képest.
A táj még esőben is hihetetlenül szép, csodálatos, most úgy tűnik megunhatatlan. Persze ez még bizonyára az első fellángolás, de élvezem.

A ház ahol lakunk Navacelles egyik zsákutcájában van. Az utcát valahogy elfelejtették elnevezni, vagy inkább nem volt értelme, mert eredetileg csak egy nagy ház, "mas" állt itt, fölöttünk. Közben a mi bérleményünk, és azon kívül még két ház épült ide, de utcanév az nem lett. A házunk a Maison du jardin névre hallgat, ami hümmögő, mosolygást vált ki az ügyintézőkből, és elnézően próbálnak meggyőzni minket arról, hogy habár ez egy "tres jolie" elnevezés, de bizonyára van azért rendes cím is. Csak mi szerencsétlen külföldiek azt nem tudjuk. Na ilyenkor kell vagy nagyon határozottan, legalább háromszor nyomatékosan elmondani, hogy nincs, vagy az ügyintéző füle hallatára felhívni a tulajdonost, aki igazol bennünket. Jönnek a képek is hamarosan....

A költözés

A csomagolás vége őrület volt, de elég jól bedobozoltunk majdnem mindent. Misi az utolsó papírfecnihez, keréknélküli kisautóhoz, és kibelezett bárányhoz is ragaszkodott, miközben próbáltam kíméletlenül selejtezni inkább kevesebb sikerrel. Valahogy mindig visszavándorolt a kuka mellől egy-egy széttépett kisautósdoboz, felismerhetetlen műanyagjátékalkatrész.
A teherautó csütörtök reggel érkezett, de elég hamar kiderült, hogy a cuccok kétharmada fér csak be. Így szinte az összes könyv, mikró, kisebb bútorok, nyárigumik, néhány ruhásdoboz és Misi biciklije átmenetlieg otthon maradt.
Aznap az oviban tortás ünnepléssel elbúcsúztatták Misit, külön kis ballagást rendeztek neki.
Ezután átköltöztünk anyuékhoz öt napra, ami hihetetlen jó volt, nyaraltunk egyet a költözés közepén. Volt a gyerekeknek mindenféle finomság, kényeztetés, játék, kertezés. Misi pedig azalatt a pár nap alatt teljesen egyedül, minden segítség nélkül megtanult kétkeréken biciklizni!
Hétfőn hajnalban indultunk autóval Bécsbe a reptérre, iszonyatosan sok cuccal, volt nagy búcsúzás, sírás, ahogy kell. A fiúk egész úton, reggeltől estig mintagyerekek voltak! Nem ismertem rájuk. Hihetetlen sok kézipoggyászunk volt, kis táska, nagy táska, Misi hátizsákja, fényképezőgéptáska, laptop, babakocsi, hogy legyen min hordani a sok pakkot, és a két gyerek. Hogy, hogy nem egyik reptéren sem segített senki, sem a felszálláskor, sem a leszálláskor. Nagyon bénának éreztem magam, miközben érdekes látványosságot nyújtottunk az unatkozó utazóközönség számára. Sikeresen utolsókent küzdöttük fel magunkat a buszra, a repülőre, majd le a repülőről és újra fel a buszra. Ambrus a leszállás megkezdésekor aludt el, alva vettem fel, még a sok csomag mellé. A calyxot a tömeg miatt elölre szenvedtem fel, hát nem lehet segítség nélkül bekapcsolni, nem hittem volna hogy ezzel gondom lesz. Misi édes volt, segített mindenben, levette a bőröndöt a szalagról, és tolta a kocsit, vigyázott Ambrusra, és egyedül elment pisilni. Így érkeztünk meg Nizzába, ahol végre már ott várt minket Dénes és a családegyesítés.Képek:

Hurrá!

Hurrááá! Ez mostanában Ambrus szavajárása, és igyekszik minden kicsit is hurrá-helyzetben jó hangosan tudatni mindenkivel, hogy ez egy hurrá. Pl. reggel megkérdeztem, kértek ivójoghurtot? Hurrááá! És még magasba is emeli hozzá a kezeit, hogy még kifejezőbb legyen. Vagy, Misi gyere megyünk az iskolába, Ambrus: hurráááá! Gyertek fiúk, ebéd: hurrááá!
Ezt csak azért írom, mert ez jutott eszembe arról, hogy végre megérkeztünk. Sőt, kipakoltunk, elpakoltunk (a dobozok tartalmának kb. egyharmadát) és kezdjük megszokni a helyzetet. Végre együtt vagyunk.
És igen, 3 hét várakozás után, a France Telecom minden erőfeszítése ellenére lett internetünk, ez is egy nagy hurrá. Telefon, tv még nincs, de lesz. A telefon nagyon hiányzik.
Jövök majd sok-sok képpel, és részletes beszámolóval.
Egyenlőre csak annyi, hogy nagyon jól érzem magam. Azt hiszem a többiek is.